|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Máthé Kriszta 2007. november 12.Anyagi támogatás hiányában kétéves kihagyás után tartották ismét meg – immár harmadszor – a gyergyócsomafalvi csángó találkozót. Frumószáról 27 diák, Máthé Kriszta, 190 magyarul tanuló frumószai gyermek anyanyelvtanára, illetve Nyisztor Ilona és Nyisztor Mihály érkezett november 10-én Csomafalvára. A műsoros délutánt követően köszöntötte Antal Teréz iskolaigazgató a moldvai vendégeket. A népviseletbe öltözött gyermekek büszkén jelezték, valahányszor Lakatos Demeter-verset vagy -mesét mondtak – kórusban –, hogy „Lakatos Demeter csángó költő verse”. Nem maradt el a táncház sem. A találkozó a Csomafalvi Értelmiségi Fórum (CSÉF) egyik kísérőrendezvényének is tekinthető, mert a székely települések és a moldvai magyar települések közötti kapcsolatok elmélyítésének lehetőségeiről is szó esett a Borsos Miklós Emlékházban, a CSÉF tanácskozásán. Egyszer olyan székelyföldi csángó találkozó kellene, ahova az ide telepedett vagy itt dolgozó csángó magyarokat is meghívják a szervezők, hogy a műsor végén ők is énekelhessék a szereplőkkel: „Moldováról, édes hazánkról, / Ne feledkezzél el, csángó magyarokról. ” /Bajna György: Moldováról, édes hazánkról… = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 12./2007. november 15.Harmincan érkeztek Frumószáról a III. Csomafalvi Csángó Napok rendezvényére. A Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, a Köllő Miklós Általános Iskola és a Csomafalvi Székely Tanács szervezésében két év szünet után kerülhetett sor ismét Csángó Napokra. Családoknál elszállásolták a huszonhét gyermeket, valamint kísérőiket Nyisztor Ilonát, Nyisztor Mihályt, Máté Krisztát és kezdődhetett a kerekasztal-beszélgetés. Máté Kriszta tanítónő örömmel újságolta, hogy Frumószában jelenleg 195 gyerek tanul magyarul, és a 18 községben összesen 1400 gyermek jár magyart tanulni. csángó népviseletben előadást tartottak a vendégek, énekeltek, együtt mondták Lakatos Demeter csángó költő verseit, s ropták úgy a táncot, ahogy csángómagyarokhoz illik. /Csángó Napok Csomafalván. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), nov. 15. – 46. sz. /2014. június 2.Máthé Kriszta Magyar nyelvet tanít és gyógyít CsángóföldönPedagógusi pályafutását tíz évvel ezelőtt Előpatakon kezdte, a falusi közeg számára barátságos volt, mert az emberek közelről ismerték egymást, de amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szakközépiskolába került, és fél év után sem tudta a gyermekek nevét abban a tíz osztályban, ahol tanított, úgy érezte, ez nem neki való, és jelentkezett Moldvába magyar nyelvet tanítani. Máthé Kriszta 2006-ban költözött párjával Frumószára, jelenleg is az ottani iskola magyartanára, két éve ellenben a tanítás mellett a nemzetközi doTERRA gyógyító illóolajat forgalmazó cég munkatársa. Ebben a tevékenységben számára a pénz másodlagos, legfőbb célja, hogy segítsen az embereknek. Amikor 2010-ben Máthé Krisztáéknak megszületett a kislányuk, sokan azt gondolták, hazaköltöznek Sepsiszentgyörgyre, mert nem fogják elviselni a nehéz körülményeket, amikor már a gyermekért is kell felelniük. Nem így történt. „Azt gondoltam, ha én annyira tisztelem a csángókat, miért ne vállalhatnám a gyermeknevelést ott, ahol befogadtak. Mindenki azt mondta, ezt nem lehet vállalni, nehéz lesz. Tudni kell, ha Frumószán decemberben lehull a hó, leáll a forgalom, még a kapun is nehéz kimenni. Jöttek pánikoló édesanyák, hogy ezt el sem tudnák képzelni, de mi azt mondtuk, ott a helyünk. Akkor a megérzésemen kívül erre még nem volt alapom, csak annyit tudtam, hogy ott vannak az idős asszonyok, akik, ha kell, segítenek.” – Hogy jön a képbe a doTERRA? Korábban is foglalkoztál népi gyógyászattal? – Féléves volt a lányom, amikor megkeresett egy amerikai cég, a doTERRA, hogy lennék-e romániai képviselője. Ez történt egy akkorka frumószai házban, mint egy szoba. Semmi előéletem nem volt az aromaterápiában, egyszerűen csak egy jó ember talált meg, egy üzletember, aki jól ismert engem, és azt mondta, ahogy én szervezem az életem, szerinte ezt fogom tudni csinálni. Meglepődtem, a körülményekre hivatkoztam, és arra, hogy a tanítást s egy nagy cég elvárásait nem tudom majd összeegyeztetni, de azt mondta, próbáljam meg. Az interneten utánanéztem, a doTERRA honlapján nyitóképként egy frissen vasalt úriember és egy miniszoknyás hölgy jelent meg. Egyből azt gondoltam, ehhez nekem nincs közöm. Aztán úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Ez két esztendővel ezelőtt történt, és jelenleg húsz képviselője van a cégnek az országban, nagyon jó csapat. Nem minden pénzfüggő – Gondolom, az olajforgalmazói tevékenységből jövedelmed is van, ami jól jön a tanári fizetés mellé. De tulajdonképpen hol tudod eladni a termékeket? Moldvában nem kell mondani az asszonyoknak, hogy milyen bajra milyen füvet, olajat használjanak, ők ismerik ezeket. Kik azok, akik mégis tőled kérnek segítséget, illetve tőled vásárolnak? – Tizenhárom gyermekes család levágta a disznót, és a csülköt elhozták nekem. Kérdeztem: Tizennégy lábú disznót vágtatok, hogy nekem is jutott? Nem, ez egy disznó volt. Egy másik eset. Jön az anyuka egy bog túróval, mert tudja, hogy szeretem a túrót, én meg tudom, hogy a gyermeke légúti gondokkal küzd, akkor odaadom az olajat előkészítve, hígítva, és jót tesz a gyermeknek. Ott nagy a szakadás a huszonöt-harminc éves anyukák és a hetven-nyolcvan éves nagymamáik között. A kettő közötti nemzedék, a mostani szülők szülei nincsenek a faluban, külföldön dolgoznak, ezért nagy a szakadás. Ha azt mondom, fűteát főzök és nem lógatóst, akkor van, aki csodálkozik. Hiányzik az a nemzedék, aki átadhatta volna mindezt, mint értéket. Inkább azt gondolják, hogy butaság. De van úgy, hogy megyek gyűjteni a nénikkel, és akkor egy kicsit elgondolkodnak ezen, és elfogadják. Az ottani idős asszonyok ismerik a megfelelő lelőhelyeket. Azt vallom, hogy nem kell győzködni az embereket, hogy rendeljenek, hanem amikor szükségük van rá, odaadom a megfelelő olajat, hogy próbálják ki, de nem erőltetem, hogy megvásárolják. Sokszor hívnak, hogy segítsek, de nehezen értik meg, hogy nem muszáj vásárolniuk, nem minden pénzfüggő. Ehhez nincsenek hozzászokva, de ha kipróbálják a terméket, nagyon jónak tartják. Gyermekkoromban nagyon sok városban éltem, sok iskolában tanultam. Ezért sok ismerősöm van, de amúgy is közvetlen vagyok az emberekkel. Van egy Facebook oldalam, ezerkétszázan szerepelnek azon, és van egy zártkörű aromaterápiás csoportom, ott is ezerkétszáz körüli a tagok száma. Az egy aktív felület, ahol tanácsot kérnek, hogy milyen problémára mit használjanak, több szakember kapcsolódott be, bárki válaszolhat, segíthet, ha tudja a megoldást. Van egy alapszabály, fel kell tüntetni, hogy milyen termékeid vannak, ez nem csak a doTERRA-ról szól. Sokan mondták, interneten nem lehet illatot eladni, megismertetni. Számomra kiderült, hogy működik. Én általában azt írom le, azt tanácsolom, ami velem is megtörtént. Igyekszem olvasmányosan írni, az is vonzó a kérdező számára. Mindenkihez van jó szava – Az erdélyi Doterra Független Szaktanácsadói Oldalon valóban olvasmányosak Kriszta ajánlásai, hozzászólásai, egy anyuka úgy jellemezte, néha a szavai is gyógyítanak, mert nagyon odafigyel az emberekre, és bízik abban, olajai valóban gyógyítanak. – Frumószán mi nem ismerjük az orvost, nem volt szükségünk arra, hogy felkeressük, illetve sok mindent megoldottunk otthon. Gyermekkoromban volt egy gyógyszeres szekrényünk a családban, de abban csak fásli volt, hintőpor és egyéb nem. Ezt szoktam meg. Nekünk nem volt benne a mindennapjainkban, ha fáj valami, gyorsan be kell venni valamilyen gyógyszert. Néha megijedek, mert a barátaim mondják, hogy hascsikaráskor milyen gyógyszert, patikában vásárolt szirupot adnak a gyermeknek, aztán kiderül, az orvosságtól nincs étvágya, legyengül a gyermek és megbetegszik. Rossz az irány, ahogyan kezeljük a betegségeket. Én inkább kipróbálom az egyik olajat, követem, hogy kis idő múlva hogy érzi magát a gyermek. Kell éreznie az erőmet, hogy nem vagyok bizonytalan, hiszek abban, hogy amit adok neki, az meggyógyítja. Moldvában fával fűtünk, samottkályhánk van, és rengeteg a taknyos gyermek. Nálunk nem tették rá a csempét a samottra, ettől sokkal szárazabb a levegő ezekben a kicsi termekben. Ez ellen úgy védekezem, hogy a kályha tetején lévő edénybe citromolajat csepegtetek. Máthé Krisztának szinte mindenre van gyógyító illóolaja, még a kullancs távol tartására is, de legfőképpen mindenkihez van jó szava, amivel megnyugtat, és jó tanácsa, ha üvegcséi között nem talál az adott bajra megfelelőt. Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 27.Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyájaHa Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája... Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”. Tíz nap alatt változott az életünk – Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot. Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk. Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni. Presztízskérdést a magyarórákból! – Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt. A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok. Út a feketelistára – 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett. Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett. Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van… Nincs tűzifa – Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát. „Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna. Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt. Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé. Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával? – Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput. – Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros. Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk. Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még… 2012 decembere Frumósza” Magyartanárok bolti hitellel – A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen. Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor. 2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig. 2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak. Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk – 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk. Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből. Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás. 2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron. 2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet. 2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült. Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható. – Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni... – Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok… Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket. Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon – Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét. A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk. Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra. – Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség? – Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára. – Meddig lehet folytatni ezt a munkát? – Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig. Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm. A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is. KEREKES EDIT Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 22.Apróka eszponka– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva. Volt egyszer egy frumószai szavalóverseny 2007-ben szerveztük a legelsőt, akkor az már a harmadik volt, mi frissen érkezett tanárokként csak továbbvittük a hagyományokat. A keret rendkívül egyszerű volt. Pénteken érkeztek a gyerekek a tanáraikkal a többi oktatási helyszínről, mindenhonnan, ahol volt magyar nyelvű oktatás Csángóföldön. A vendéggyerekeket a fru-mószai gyerekek szállásolták el, a tanárokat mi. A következő napon volt a verseny az iskolában, majd elmentünk ebédelni, következett a díjkiosztó, s már indult is mindenki haza a saját falujába. 60-80 vendégünk volt egy-egy verseny alatt. De milyen egy csoda volt a legelső szervezés. Akkor még hősiesen saját kezemmel kevertem a majonézt a tanárok vacsorájához, főztem a levest is, mert bátor voltam és fiatal, és naivan szerettem volna az én ízeimet ajándékozni a vendégeimnek. Késő este Hegyeli Attilával beszélgettünk a ház előtt, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy: és a díjak? S ott fagytunk le egyszeriben, hogy erről elfeledkeztünk. De megvolt a pontos lista a részt vevő gyerekekről, s ment is az első órában a díjakért valaki. S mennyit emlegettük ezt később. A megismételhetetlen végtelen bizalmat, a jóindulaton alapuló megoldhatóságot. 2008-ban már eszesebb voltam. Óriási adag ételt készíttettem Mónikával, a mindenkori helybéli segítőmmel, de érkezett öt nagyonéhes váratlan vendég is, és a díjkiosztó előtt olyan hangosan kapartuk Adriánnal a nagy fazék alját némi maradék reményében, hogy néhányan megfordultak a zakatolást hallván. Egyik évben aztán már nem volt szokás a pénteki érkezés, mindenki a versenyre érkezett. Akkor állapítottam meg magamban halkan, hogy túl sokan lettünk, s ennek ez a hozadéka, mondhatnánk rendje. A verseny mindig nagyon jól sikerült. Lelkiismeretes munkájának tükre volt ez mind a gyereknek, mind a felkészítő tanárnak. Oly szépen, ízesen mondták a verseket a gyerekek, hogy olykor el kellett fordulnom, hadd ne lássák meghatottságomat. Olykor meg hangosan nevettünk, mert úgy hozták a körülmények. Mindig elcsattintott viccem volt, hogy a bemutatkozás során frumószaiaktól is megkérdeztem, hogy „honnan jöttél, melyik faluból?” Ők válaszolták, hogy: – Frumuszóból. – Nem jöttél sokat! – tettem hozzá mindig, s nevettünk, annyira nevettünk. Egyszer Krisztina kicsi tanítványom így kezdte a verset... – Piros, Piros, piiiirooos! – s közben aggódva pillantgatott felém. – Weöres Sándor! – segítettem ki nagykésve felocsúdva révületemből. Szép idők voltak, hasznos idők. Aztán megsirült minden. Nem volt már élmény összeülni, feladat lett, papíron jól nyomon követhető teljesítménykupac. 2014-et írunk. Péntek van, Adrián indulna a zsűri után. Egy árva bani, fillér, fitying sincs eljuttatva hozzánk az RMPSZ-től. Nem vagyok ideges. Kiteszem zsebből, ha kell, már számba is vettem barátaim sorát, akik segíthetnének ebben. Nem vagyok feszült. Reggel nyolc óra. Valahogy kihozzák a pénzt. Adrián elindul a zsűriért. Másnap jönnek a gyerekek, a tanárok, kezdődik a verseny. Zökkenőmentes, az iskola nyitva, mint mindig, annyi éven át. A gyerekek ügyesek. Én már nem hatódok meg konferálás közben. Figyelem a kollégákat, alig ismerem őket. Ők sem engem. Jót esznek a szünetben. Nem én főzők. Kiváló étel kerül eléjük a helyi kocsma szépen kidíszített termében. Köszönik is bátran. A díjkiosztókor váratlanul megfogalmazom a ki nem mondhatót. Nem, előtte, a versenyre induláskor, reggel kilenc után a kicsi ház tornácáról kimondom a ki nem mondhatót. – Úgy nézzünk erre a napra, mintha az utolsó frumószai szavalóverseny lenne Csángóföldön! Nem néztem senki szemébe, hadd ne legyen senki terhe! Gratulálva búcsúztak a kollégák, mosolyogtak gyerekek. Én végtelen nyugalommal figyeltem őket. Pár hétre rá értesítettek, hogy nem számíthatok munkaviszonyom meghosszabbítására az RMPSZ részéről. Nem illettem a képbe, gondolom. Indoklás nem volt. Nem volt miért, gondolták. Most ismét lesz frumószai szavalóverseny. Mert mi maradtunk. A román tannyelvű állami iskola megbecsülte ugyanis a magyartanárát, képzeljék, nem a szakképzettsége okán, hanem emberségből, kitartásáért, rendszeres munkájáért. Szóval, lesz frumószai szavalóverseny, a XII. Szintén a frumószai magyartanárok szervezésében. Hogy milyen lesz? Bensőséges és értékes. Hogy ki jön el? Csángóföldről nem sokan, gyanítom. De aki jön, szeretettel fogattatik. Most ért el a hír, hogy I. Lakatos Demeter Csángó Versmondók Találkozóját szervezik Külsőrekecsinben az RMPSZ szervezésében. Sikereket! Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 30.Apróka eszponkaLeveleket írnak a gyerekek. Írásokat a keresztszüleiknek, azoknak, akik támogatják őket a magyar nyelv tanulásában, akik válaszaikkal mesés, büszke mosolyokat csalnak a tanítványaink arcára. Két részecskét az eszemben, pontosabban a szívemben hordok vagy egy hónapja. Most szeretettel megosztom. Kicsike leánka, mindig csacsog, kérdez, mesél, beszél, csiripel. Levelében ezt írja: ,,Nyárba mennék a hegyekre vaj (vagy) a tengerre. Még nem voltam egyszer es itt sem, ottajan sem. A tengerben úsznék, mert úgy gondolnám, hogy tudnék úszni es. Még nem úsztam egyszeres.” Magas, nyúlánk fiú. „Immán leszedtük a szőlőt es, csiáltunk bort...” Bort-e? S mán meg is lett? – kérdem meglepetten. Nem, nem lett még meg. Előbbször nem mustot ittatok? Én a mustot nem iszom meg! Eszen a sárméreg tőle? – Há’! – S tán már bort iszol? – Nem, bort csak csiálok... (Az eszen a sárméreg jelentése: sava van tőle.) (2015. október 21.) Kérdezgetek én is – Magad vagy a képen? – Nem. – Andrea? – Nem. – Mámád? Édesanyád? – Nem. – Anyukád? Nagymamád? – Nem. – Akkor ki? – Hát kend! (2015. október 16.) Hétköznapi hátradőléseim Könyvtári napjuk van a kicsiknek a magyar házban. Figyelem őket, ahogy helyükre rakják a könyveiket, ahogy tanácskoznak, ahogy cserélgetnek, ajánlgatják egymásnak a már olvasottakat, a magyar nyelvű könyveket. Életre kelt álmom előtt hálásan dőlök az ajtófélfának. (2015. október 16.) Bétérés – Az én kapumat es megnyithatná, magyar né’! – szól át az úton csak úgy egykedvűen. – Csak vártam a hideget, hogy húzódjanak bé a házecskájukba – mosolygok vissza rá. – Imán bé vagyunk húzózkodval... – int. – Akkor bétérek. Egiszséget! – hagyom meg az utolsó szó jogát. – Adjon a jó Máriecska kendeknek es! (2015. október 15.) Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 6.Apróka eszponkaA kék kapu – Le se tagadhatná székely felmenőit! – gondolom magamban, mikor meglátom jó távol, az út másik felén haladva. Hosszú léptekkel halad az útján, Toldit idéző alakján sokat dob régis, szürke posztómellénye, óriási csizmája. Közelebb érvén rám tekint, átszeli az utat, felém tart, olyan elemi dühvel közeledve, hogy Kukorica Jancsi nevelőapja jut róla eszembe hirtelen. – Jó napot! – szól. – Adjon a Máriecska! – szólok vissza én is, cseppet sem leplezve megkönnyebbülésemet a magyar beszéde hallatán. – Nem üsmerjük egyik a másikat... – kezdi mondandóját, s megáll előttem ez az óriás idős ember, tömött fehér bajusza, fején kucsmaként ülő szürke haja annyira magyaros, hogy nem győzök továbbra is mást tenni, csakis csodálkozni. – Én nem láttam kendet egyszeres – mondom, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem feledtem volna el, ha másként lett volna. Én ekkora óriást soha nem láttam Frumószán. De váratlanul elbizonytalanodok. Szemének kéksége, tekintete oly ismerős. Van egy kapu Frumószán, s egy pár gyerekecske, asszony, ember, akiknek pont olyan árnyalatú kék a szemének színe, mint annak a kapunak. Megfordulok. Két lépésre állunk attól a kaputól. Mosollyal nyugtázom, hogy ismét jól olvasom a jelzéseket. – De tanítsa vagy öt nepotomat, tudja meg! – mondja harsányan, s sorolni kezdi a magyarórára járó unokáinak nevét. Az ötödikét együtt mondjuk. Innen az ismerős tekintet! – Ő a szemei színét kendtől örökölte! – Azt es, meg a haragomat es, hamar jő, hamar mejen to(v)a! Még egy pár szót váltunk, majd elköszönünk. Figyelem, ahogy áthalad az úton, megy eléfelé, ahogy találkozásunk előtt. Szárnyként lobog utána kopott, szürke vászonmellénye. (2015. november 04.) Gyakorlás Néha nagyon nehéz... Néha akadályokba ütköznek. Néha elvesztik a türelmüket, mert másként hallják, rosszul írják a magyar szavakat. Néha elkedvetlenednek. Olyankor játszunk. Túlartikuláltan olvasunk, hol halkan, hol nagyon hangosan. Addig mondjuk, míg jól ejtjük. A helyesen írtakat számoljuk. Addig, addig gyakoroljuk együtt, míg kimondódnak a jó hangok, leíródnak a megfelelő betűk. És máris sokkal könnyebb... (2015. október 30.) Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 1.Apróka eszponkaÁtszelt útjaim Mindig morcos volt. Évekig nem is gondoltam, hogy csángó néni lenne. Egyszer leváltotta a feteke fejkendőjét zöldesre, csángósra. Onnantól magyarul köszöntöttem. Alig halható, egykedvű morgás érkezett válaszként, szemkontaktusnak se híre, se hamva. Ment ez így majd tíz éven át. Egy hónapja nagyon siettem az iskolába. A harangszó alig pár lépésre ért el a kaputól. Szedtem is a lábam, mikor a mellékutcából váratlanul elém lépett a néni. Én úgy megijedtem, mert szinte fellöktem. – Menjen csak, menjen! – mondtam kissé hadarva. – Szolgálatba megy, menjél csak magad! – Hagyja el, megvár az a szolgálat! – mosolyodok el. – Nekem sem sietős... S állunk ott szó nélkül. Tán most is ott állnánk színtiszta dacból, ha bele nem fog a beszédébe. – Nem akarnám elvágni az útját! – mondja halkan, lassan rám emelve tekintetét, biztosra tudom, hogy legelőször a tíz esztendő alatt. A fekete macska jut eszembe hirtelen, hogy ha áthalad előttünk az úton, az szerencsétlenséget jelent. Évekig volt fekete macskám, imádtam, nem hiszek az ilyen babonákban. De ez mégsem ugyanaz. De vajon akkor mit jelent itt, ha elvágjuk valakinek az útját? Nem merem megkérdeni. Az évek hozta szigorúságát nem kívánom vissza. – Nem bánt, ha elvágja az utamat... – vállalom a nem is tudom mit. Elmosolyodik, lassan megindul, elsétál előttem. – Egészséget! – köszönök boldogan. – Adjon a jó Mária! – mondja. Mosolyog. Azóta mindig mosolyog. Néhány szót is váltunk újabban. Talán az út átvágása megsiríti az előző állapotot. A szomorúból vidámat varázsol, a szigorúból mosolygósat. Így gondolnám... De mindkét fél szívbéli beleegyezése szükségeltetik, s csak jó irányba vágódhat. (2016. február 19.) Régi locsolók Legtöbbjük csak húsvét hétfőjén tért be hozzánk. Déltől hajnalig nyílt az ajtó. Vers, locsolás, kölni szag, frissen főzött kávé illata. És nagy, hangos nevetések. A mély, férfinevetéshez nem sokszor szokott falaink ilyenkor egy kicsit megremegtek. Mi, lányokul, hordtuk a tiszta tányérokat, a frissen mosott és törölt poharakat, és a feketét, literszámra. Aztán ahogy sötétedett, úgy került elő a töltött bárány és boeuf saláta is, a házikenyér. Később már csak a házi zsír. Az angol keserű sem tartott ki mindvégig. De szerettük ezt a napot. Volt valami mélységes tisztelet a locsolni járókban. Mindig pontosan tudták, hogy mikor adják át a helyüket. Ezt évekig figyeltem. Jöttek, mentek, sokan csak a mi nagyszobánkban találkoztak, csak azon az egy napon. Mennyi történet, hány kedves arc... Aztán megnőttünk, s külön a gyerekszobában fogadtuk a saját locsolóinkat. Egyszer egy barátom épp ment ki a szobámból, mikor döbbenten találkozott az édesapjával a nagyszobában. Később kérdeztem, hogy miért meredt úgy meg, hisz tudta, hogy a szüleink is jó ismerősök. – De hát apám torkaszakadtából kacagott! – mondta még mindig meglepve. Ilyenek voltak azok a régi locsolások. Látom magam előtt a nagyszobát, érzem az illatokat, valahogy leginkább az erős feketéjét. S bárhogy is számolom, 15 éve mindennek. Üdvözlet minden rég locsolónknak, bármerre is járjanak a nagyvilágban vagy már azon is túl... (2016. március 28.) Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 8.Apróka eszponkaKácc el! Van ennek a történetnek már vagy harminc esztendeje, de még mindig nevetve mesélik az idős nénik a faluból. Volt egyszer két néni, anyatársak voltak. Hét közben nem sok idejük jutott az unokákra, de vasárnap a nagymise előtt mindig maguk köré gyűjtötték őket, bármi áron, látványosan. Történt egyszer, hogy igencsak elfáradtak a nénik a hatalmi harcban, míg mind az öt unokájukat végül maguk közé zárhatták a mise kezdetekor. Alighogy elhelyezkedett mindenki, s látva való volt a család a falu népe előtt, ők szépen elfáradtak. Majd a szentbeszéd kellős közepén elszunyódtak. Mindketten. Az egyikük szemére az az álom jött, hogy a tornácon vajat köpül, s ott andalog a macska is, aki felugrik a köpülőre, s épp borítja ki… Kácc el! – kiált fel álmából. Na, na, na! – reagál az anyatárs is riadtában. Nehéz percek következnek a misén levőkre. A sorban mögöttük ülők ugyan látták, hogy nincs macska a templomban, de az előttük ülők csak találgathattak. Mert hát így esett, hogy se egy énekszó, egy alleluja, semmi nem segített a néniknek, abban a nagy áhítatos csendben kellett megessen velük ez az eset. Így volt, igaz volt, mese volt! (2016. április 7.) Tökéletes egyetértés Nem egy nyelven, de egy nyelvet beszélnek a bácsival. – Még egy lilát? – kérdezi románul, s kezét ráteszi a virágra, közben a lányom reakcióját figyeli. – Nem, nem, most egy sárigot válasszunk, jó? – mondja ő magyarul. S így, szépen, lassan, végtelen türelemmel válogatják az árvácskákat. Végül kap ajándékvirágot is, hogy melyiket, azt is együtt beszélik meg. Ki-ki a maga nyelvén, mégis tökéletes egyetértésben. (2016. március 20.) Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 3.Apróka eszponkaA XIII. Frumószai Szavalóverseny – Tonár nini, tonár nini, elmondhatom a versemet? – De befejeződött már a verseny, nem kell már ismételjük a verseket! – Nem baj, de elmondhatom? Úgy elmondanám... Szerre veszem hát őket, mosolygok közben. Beletelik vagy tíz percbe, míg végre feltehetem a kérdést, hogy miként érezték magukat a szavalóversenyen. És mesélnek. Oly kedvesen, lelkesen, hogy biztosan sajnálja, aki nem jött el. – Olyan erőst szíp volt, hogy mennék a másik szombaton es! – nevet Valentina. Megbeszélik, hogy kik nyertek, hogy milyen erőst szép volt a nagyok nyereménye, a sokak által annyira óhajtott kék görkorcsolya. És hogy milyen szerencsés volt Dána, mert megkapta a gördeszkát, mert az is nagyon szép volt ám. Figyelem a tanácsolásukat. A ragyogást a szemükben. Annyira belemerülnek a beszámolóba, hogy keverik a két nyelvet. A következő órám a nagyobbacskákkal van, mesélnek ők is, tetszett nekik, jó volt a szabad játék is, csak úgy, meg a fagyi is. Hátra dőlve figyelem őket. Megérdemelték, annyira megérdemelték ezt az egybegyűlést, mintegy köszönetként. Hiszen bármennyire is érdekes a magyaróra az iskolában, bármennyire is színes a magyar házban, mégiscsak a játékidőből elvett szelet. Játékidőből szerintem, de gyakran a dologidőből, a kistestvérekre vigyázásból, az édesanyák megsegítéséből. Köttetnek értük kompromisszumok szülőkkel, iskolatársakkal, tanítókkal. Ki nem mondva, de mégis bőségesen. Természetes tehát, hogy amivel tudjuk, megköszönjük jelenlétüket, most szombaton épp a XIII. Fumószai Szavalóverseny megszervezésével. Nekik, a magyar órára járó, a felkészülést vállaló frumószai gyerekeknek. 29 gyerek vett részt és mondott verset a XIII. Frumószai Szavalóversenyen. Amíg szerre álltak ki az iskolában a zsűri és a társaik elé, mindenkiről egyénként tudtam a bejárt útját. Emlékszem a legelső magyarórájára, a legelső bátran vagy oly bátortalanul kiolvasott magyar szavára, a legelőször megírt levelére, büszkeségére, mikor először kapta kézbe a választ tartalmazó borítékot. Minden egyes résztvevő nagyon, nagyon ügyes volt. Mindenki egységes ajándékcsomagot kapott. De valamiféle osztályozásra mégis szükség volt, hiszen az idén kérésre vásárolódott mindkét versenyző csoport első díja. A kicsik, az 1–4. osztályosok gördeszkát kértek, érthető, hisz a lányunknak van egy, sokan szeretik, akik betérnek hozzánk. A nagyok, az 5–8. osztályosok állítható görkorcsolyát kértek, bár nem hitték, hogy meg is kapják. És mit is írhatnék egyebet, mint hogy számomra volt a legnagyobb ajándék, hogy átadhattam a nyerteseknek. Íme, a nyertesek nevei: 1–4. osztályosok: Konszferenc Dána – I. díj Bernát Nusika – II. díj Bernát Eronim – III. díj László Márkó, Gajdár – Különdíj 5–8. osztályosok: Kosferenc Angéla Bianka – I. díj Manolache Ancuta – II. díj Butaku Andrea, Gajdár – III. díj Köszönet Czegő Tündének és Czegő Csongornak a zsűrizésért! Köszönet mindenkinek, aki az elmúlt egy évben betért hozzánk és letett egy doboz könyvet, édességet, füzeteket, írószereket, ebből állt össze a csomag, amit minden részt vevő gyermek kapott. Köszönet a frumószai általános iskola vezetőségének, hogy első kérésre, a megszokott módon kinyitotta az iskolát előttünk szombat fejében. Köszönet a gajdári kollégáknak, hogy eljöttek és hozták a gyermekeiket. Köszönet és hála mindenkinek, aki támogatásával megajándékozza a munkánkat alátámasztó romániai egyesületünket és a magyarországi nonprofit kft.-nket. Köszönettel, a szervezők Neagu Adrián és Máthé Kriszta Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 10.Apróka eszponkaÓtó, avagy oltógyomor Épp juhsajtot veszek, mikor megakad a szemem ezeken a valamiken. Sára néni mellettem áll a sorban. Megkérdezem tőle, mik is ezek. Az embert, aki árulja, kérem, hadd fényképezzem le. – A bárányka gyomra. Annak előtte kell elvágni, mielőtt fü(v)et kezdene enni. Amíg még csecsszopó, érti tonár né’? – S ezvel mit es csiálnak, mire használják? – Ezvel ótják a tejet, s csiálnak belőle túrót, édeskedvű túrót. Hogy es mondja annak kend? – Sajt. Mi a sós sajtot mondjuk túrónak. – Úgy, úgy, de jó hogy mindcsak megértjük egyik a másikat. – Úgy, úgy, s mondja csak, egy ekkora gyomor mennyi tej beoltására elegendő, néne Sára? – Ez attól függ, hogy mennyire az ereje, de 60 liter tejből es tud sajtót csiálni, melyik gyengecske, az csak 20 litrut ót bé. – Láttam anyákat kik vesznek a magazinból, az üzletből ótót porból, az mi? – Az nem jó, az nem teszen jót az egiszségnek, az nem valódi. Nem jó az íze a túrónak, sajtnak attól, csitorog. – Csitorog? Csikorog? – Há’… – Isten fizejse a beszédét, néne Sára! – Jószűvvel, látom nagy az öröme kendnek az ilyen beszédektől. – Má’ hogyne vóna! Egészséget, néne Sára! – Adjon a jó Máriecska, tonár né’! Néne Sára és Máthé Kriszta beszélgetése Frumószán, Csángóföldön egy egyszerű piaci napon. Mert nekem ez a világ közepe! (2016. május 22.) MÁTHÉ KRISZTA Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 14.Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató TalálkozónNegyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 24.Bezárult Apróka eszponka– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva. Szeretem lerakni a pontokat, épp úgy, ahogy az új fejezet megkezdését is. Mindkettő erő. De hogyan is kezdődött mindez? 2015 januárjában hívott Köllő Kata, hogy írnék-e a kolozsvári Szabadság napilapban, hetente, a Művelődés rovatban? Így indult életem ezen fejezete. Leadási napot és karakterszámokat emlegetett, sor vagy oldalszámot kértem, hogy jobban értsem, miről beszélünk. Megegyeztünk. Nem ismertem Katát, tán soha nem találkoztunk, csak remélni mertem, hogy figyelmeztet minden vasárnap a keddi leadás miatt, hogy nem bonyolítja a dolgokat. A megérzésem beigazolódott, soha nem siettetett. Köszönöm, Kata! Akkor januárban egyből négy hétre elegendő anyagot küldtem el, hisz volt miből. De tudtam, hogy ez nem lesz mindig így. Két dolog vezérelt mégis mindvégig. Az első, a legfontosabb, megismertetni a frumószai csángó gyerekek, asszonyok és emberek hétköznapjait, gyönyörű archaikus magyar nyelvüket, nyersségüket okozó körülményeiket, s a mind e mögött rejlő életüket körülfogó emberségüket. Írtam, írok erről, hogy ne legyünk elfogultak, de ne is ítélkezzünk, ha csángó emberrel hoz össze a sors. A második oka a heti szintű publikálásnak személyes eredetű. Édes, elismerésben gazdag kényszerítése önmagamnak az írásra. Hisz meg kellett tanulni gyorsan, amennyiben lehet, azonnal papírra vetni a történteket. Ez lassan átalakult telefonálás-mentes sétákká, valódi figyelmet hozva ki a lelkemből. Nyitott szívvel sétálni az iskola és a magyar ház közötti hét perces úton és a vasárnapi piacon, leírhatatlan boldogság. Változásom nem más, mint egy mélységes figyelem megélése, amit csakis itt, Frumószán, csakis ebben a környezetben, csakis életem ezen szakaszában élhettem meg. Most leteszem a pontot. Nem sietek az új fejezet kezdésével. Hátradőlök, hálát adok! Annyit nyertem, annyit... A héten bezárul a tanév, a tízedik tanévem magyartanárként Moldvában, Frumószán. És bezárul az Apróka eszponka rovat is, mert ha az Isten is úgy akarja, és ugye megtanultuk a frumószai anyáktól, hogy nagy az Ő ereje, akkor októberben nem kezdek új tanévet. Lánykánknak öccse születik, így lesz legénke is a családunkban. Így sirülök vissza örömvel anyává, teszem félre boldogan egy ideig a tonár nini és a szerzői köntösömet. Örömhír Rovatcím: Apróka eszponka Szerző: Máthé Kriszta Megjelenik a kolozsvári Szabadság napilapban minden pénteken. Köszönöm a frumószai gyerekeknek a csodás magyarórákat, az asszonyoknak, embereknek az ékes beszédüket, értékes, hálás szavaikat. Köszönöm, hogy olvassátok az írásaimat, ez ad lendületet a folytonossághoz! Köszönetem, Kriszta Írtam ezt 2015 januárjában. Másfél év után is csak ezt írhatom, hogy köszönöm, szívből köszönöm! Köszönet a gyerektekintetekért, az érdes kezek karcolásáért, a sok Facebook like-ért, a figyelemért! Azt gondolom, hogy elértem a célomat, amiért belefogtam az írásba. Az olvasóim megértik a csángó embereket, nem csak a beszédüket, de lelkük is összekapcsolódik, egy-egy Apróka eszponka által. (2016. jún. 23.) Máthé Kriszta Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 23.Csángók és betyárok – elkezdődött a XI. Magyar Kultúra HeteSzombat délután elkezdődött és péntekig tart Szatmárnémetiben az immár tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat. Az első nap két színházi előadással nyitott: egy felolvasószínházi és egy koncertfilmszínházi alakítással. Január 22-e a magyar kultúra napja. Tóth-Páll Miklós, a Harag György Társulat színművésze, örökös tagja az Ady Endre Társaság elnökeként álmodta meg, hogy a magyar kultúrát ne csak egyetlen nap, hanem egy egész hétig ünnepeljük. Nem véletlen tehát, hogy a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében 19.00 órakor kezdődő Betyárjáték előtt ő köszöntötte a nagyérdeműt, ünnepélyesen megnyitva ezzel a péntekig tartó eseménysorozatot. Addig azonban már túl voltunk egy remek, impresszív előadáson. Az „Apróka eszponka" egy valóságos mese. Mese a jelenről és egy kicsit a múltról is. A székelyföldi Máthé Kriszta azzal a céllal érkezett a Bákó megyei Frumósza (más néven Szépfalu) faluba, hogy magyarul tanítsa az ott élő csángó gyerekeket. Élményeit prózába és újságcikkekbe foglalta, azokból pedig felolvasószínházi mű lett. Sata-Bánfi Ágota kolozsvári színésznőre pedig mintha rászabták volna ezt a szerepet - nem véletlenül töltötte vakációit székelyföldi nagyszülőknél, a székely és csángó nyelvjárást egyaránt autentikusan használta. Hisz egy vérből vagyunk... Az előadás és a bemutatott írások többszörösen egzotikus világot tártak elénk. Egyrészt ott van nagyszüleink letűnőben lévő archaikus világa, amelyben még közel(ebb) éltünk a természethez, a gyerekek pedig tudták mi az a csorda, miként kell megülni a lovat - ráadásul szőrén -, az embereknek volt idejük mesélni és volt szívük befogadni. Másrészt pedig ez a végeken élő magyarok világa a maga nehézségeivel, örömeivel, kulturális és nyelvi értékeivel. Majd`elfelejtettük: az eszponka biztostűt jelent. A két órával később, a nagyszínpadon kezdődő Betyárvilág viszont már a modernitás világa, szöges ellentétben címével. A betyárokról ugyan Sobri Jóska, Patkó Bandi, Veszelka Imre (és családja), Angyal Bandi, Jáger Jóska, Zöld Marci, Savanyú Jóska - és a 19. századi betyárok közül a legismertebb - Rózsa Sándor, azaz rablók, gyilkosok egyfelől, másfelől népballadák, mondák folklorizálódott hősei, az egykorú ponyvairodalom sztárjai jutnak eszünkbe. A Betyárvilág azonban egy olyan modern zenei mű, amelyben hagyományos dialógusok nem nagyon vannak, a dalokat különböző színházi jelenetek, filmbejátszások kötik össze. Ferenczi György és a Rackajam, valamint Szomjas Gyrörgy felelt a zenei alapokért, Kovács Norbert Cimbi és társai pedig az ugyancsak meghatározó szereppel rendelkező táncért. „Olyan ez az előadás, mint egy élő, videóklipszerű zenés film", fogalmazott Ferenczi. A szenzációs kezdés után vasárnap történelmi drámával folytatódik a Magyar Kultúra Hete. Egy olyan drámával, amely ezer szállal kapcsolódik Szatmárhoz: Bakócz Tamásról szól, az Erdődön született kerékgyártó fia majdnem pápa lett... Január 22., Vasárnap A magyar Kultúra Napja Szakszervezetek Művelődési Háza, nagyterem, 19 óra TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A NAGYRAHIVATOTT A Magyar Drámák Színháza A történelmi drámának Katona József óta nagy hagyománya van Magyarországon. Jelesebbnél jelesebb íróink ábrázolták eseményeit a nemzeti önbecsülés elősegítésére. Tóth-Máté Miklós, debreceni drámaíró darabja egy jelentős történelmi alakról, Bakócz Tamásról szól, aki majdnem pápa lett az 1513-as vatikáni választáson. Bakócz Tamás, a keresztes hadjárat megszervezésére Itáliából hazatérő főpap, Ulászló király beleegyezésével hadat gyűjtött a török ellen, és a sereg fővezérévé a jobbágyi sors elől katonának állt, és egy hőstettéért a királytól nemességet nyert lovas hadnagyot, Dózsa Györgyöt teszi meg. A szerényen fogadott kinevezést Dózsa a had kiképzésével hálálja meg, és indul is paraszt-jobbágy seregével a harcba. De Bakócz pápai küldetése és keresztény elszánása kudarcba fullad a főurak ellenkezése, jobbágy-gyűlölete, a pór hadaktól való félelmük következtében. Dózsa népei tehát uraik ellen fordulnak, a nekivadult sereg öl, pusztít, de szembe találja magát Zápolya hadainak megtorló dühével. Dózsát Temesvárott foglyul ejtik, tüzes trónra ültetik. Bakócz szent szándéka visszájára fordult. Az öreg és megkeseredett érsek Rómába készül, nincs maradása, ám Ulászló kérlelésére mégis marad, hogy majd eltemethesse barátját, a királyt, s maga pedig a magyarok Nagyasszonya tiszteletére emelt, a később róla elnevezett kápolnában nyugodhassék. Az izgalmas, a Bakócz Tamás alakját híven feltámasztó, kitűnő atmoszférájú darab tovább gyarapítja nemzeti önismeretünket. A felnőtteknek szóló előadást középiskolás kortól ajánljuk az igényes irodalmat szeretőknek. szatmar.ro 2017. augusztus 14.Székelyföld felértékelődik (SIC Feszt Csomakőrösön)Székelyföld jövőjéről, aktuálpolitikai kérdésekről és a jövő évi magyarországi parlamenti választásról, Székelyföldről mint erős brandről beszélt a csomakőrösi SIC Feszt szabadegyetemen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsa elnöki kabinetjének vezetője – áll a szervezők közleményében. A rendezvényen a politikai témák mellett gazdálkodási lehetőségekről is szó esett, szombaton családi napot tartottak, esténként koncertek zajlottak. „Székelyföld mindenekelőtt politikai brand. És még inkább azzá válik, hiszen úgy látjuk, hogy az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld felértékelődik” – vélekedett Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke arra is felhívta a figyelmet: 2018-ban Magyarországon parlamenti választásokat tartanak, és „a négy évvel ezelőtti megmérettetéshez hasonlóan vagy még azon túlmutatóan szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya nyugodtan tudja folytatni azt a munkát, amelyet elkezdett, mert meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségekre – beleértve Erdély, Székelyföld ügyét is – nagy hatása van a nemzeti kormány tevékenységének, mert nemcsak politikai nyilatkozatokat tesz, hanem olyan gazdaságélénkítő, családi vállalkozásokat segítő, a bölcsődétől az egyetemig terjedő oktatási hálózat kiépítését segítő programjai vannak, amelyek számunkra nem politikai kérdések, hanem létkérdések” – idézte a tanácselnököt a szervező Háromszéki Ifjúsági Tanács közleménye. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy véli, a brand egy eszköz, amelynek megvan az anyagi értéke is az eszmei mellett. Az egységes megjelenítés nemcsak egy cég, de egy térség egészének hasznára válhat. Ismertette a székely termék mozgalom létrejöttét, azt, hogy miként érték el a termékek minőségének és ezáltal értékének is a növelését. A brand építésének másik pozitív hatása a magyar–magyar kapcsolat megerősödése. Kozma Mónika, a Maros megyei tanács elnöki kabinetvezetője kiemelte: az a céljuk, hogy Kovászna és Hargita megyével együttesen, közös összefogással alkossák Székelyföldet, amelyet fiatalosabbá kell tenni, és meg kell szerettetni a fiatalokkal. Mezőgazdasági jövőkép címmel a háromszéki gazdák részvételével interaktív előadásnak is helyet adott a SIC Feszt. A szakmai beszélgetést Könczei István, a Hárit fiatal gazdákért felelős képviselője vezette, résztvevői: Orbán Miklós, az AgroSic Közösségek Közti Társulás vezetője, Márton Árpád RMDSZ-es képviselő és Kozma Béla, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság irodavezetője. A mezőgazdasági igazgatóság vezetője ismertette Petre Daea tárcavezető hivatalos levélben megfogalmazott intézkedési tervezeteit, amelyek a mező- és állatgazdálkodókra, pályázati lehetőségekre, állami támogatásokra, adócsökkentésekre vonatkoznak. A SIC Feszten szombaton immár másodjára tartottak családi napot a Háromszéki Ifjúsági Tanács és a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola szervezésében. „A hagyományteremtő szándékkal tavaly elindított kezdeményezés egyre nagyobb népszerűségnek örvend a háromszéki családok körében, ebben az évben több mint ötszáz érdeklődőt vonzott” – mondotta Grüman Éva, a családi nap főszervezője. A HalVirág Bábszínház szórakoztatta a kicsiket, fellépett Zöldi Lara, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola diákja, valamint olyan kézműves, ügyességi, készség- és képességfejlesztő foglalkozások is várták a kicsiket és nagyokat, mint a hangyasuli, bútorfestés, családi fotózás, agyagozás, nemezelés, szövés, mézespogácsa-díszítés, origami, családi fotózás, ügyességi játékok, látványpékség, Legendárium, de fakanálbáb-készítés és légvár is volt. Kondor Ágota, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének alelnöke, mentálhigiénés szakember Mitől nő a nő? címmel tartott előadást, Máthé Kriszta doTERRA-szaktanácsadó az Illóolajok a családban című beszélgetést vezette, dr. Bodó Erika, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház gyermekgyógyász szakorvosa a szülők kérdéseire válaszolt, este pedig a Folker együttes táncházzal zárta az eseményt. (farcádi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
